Róka fogta csuka

A róka fogott egy csukát, a csuka fogott egy rókát, a varga megfogta a csukát is meg a rókát is; ő fogott legtöbbet, három rókát fogott, negyedik volt ő maga a varga, mert ő volt a legnagyobb róka.
Nosza, mondjuk el hamar a ravasz históriát, hogy soká ne törjétek a fejeteket.
Úgy kezdődik, hogy a rókának gusztusa támadt rákpecsenyére. Tudnivaló, hogy a róka nem kevésbé szereti a rákot, mint az urak. Elment, mondom, rákászni a Rákospatakra. Nem kell a rókának háló, beledugja a vastag farkát a vízbe, a rák, aki arra úszik, háttal van, nem látja a veszedelmet: beleakad a róka farkába. A róka kirántja a vízből a farkát, máris lakomázhat.
No de ez egyszer nem rák utazott arrafelé, hanem egy hatalmas nagy csuka. Az meg a buta, kitátotta a száját, megkóstolni, miféle jó falattal találkozott. A róka felkapta a farkát, rögtön beleharapott a csuka nyitott szájának a felső felébe, a csuka meg abban a pillanatban megkapta a rókának az állkapcáját. Így maradtak, az egyik a másik száját harapva, isten őrizz, hogy egyik a másikat elengedje.

Éppen arra talált járni egy vargamester, meglátja ott a parton az összeragadt ellenfeleket, rajtuk ütött, összenyalábolt rókát, csukát, jól a hasához szorította őket.
Róka még mindig jobban félt a csukától, csuka a rókától, semmint hogy el merték volna egymás száját bocsátani. A varga hazacipelte a zsákmányt, jöttek a szomszédok a csudára, róka fogta csukára, csuka fogta rókára. A róka reszketett, a csuka fickándozott, de úgy fogták egymást, nem is tudnak talán már többé többet elszakadni.
Egyet gondolt a varga:
– Kedves feleségem, mit mondanál hozzá, ha felmennék Budára, megmutatnám király őfelségének ezt a két bolond állatot.
Az asszonynak ez egyszer esze ágába se volt az urának ellentmondani:
– Ez ám az okos eszme, ni! Szaladj, apjok, ízibe, míg meg nem unják egymást harapni!
A szomszédok is felbiztatták a vargát, csak eredjen, siessen, ilyen csuda dolgot királyok se mindennap láthatnak. El is kísérték a vargát, aki összekötözte, targoncára rakta a rókát meg a csukát; mire felért Buda várába, már a fél város szaladt nagy hűhóval a targonca nyomában. Egész úton csak meresztették egymásra a szemöket a csuka meg a róka, egyre dühösebben szorította egyik a másikat a szájába, akármelyik is szégyellt volna már ennyi nép szeme láttára megretirálni.
Mikor aztán bebocsátották a vargát a palotába, odabenn az egyik ajtónálló nem akarta továbbengedni a vargát, csak ha megígéri, hogy néki adja majd a felét az ajándéknak, amit a király ezért a mulatságért ád a vargának. Mit tehetett a varga, megígérte. Hanem a következő ajtónálló is keresztbe tette előtte az alabárdot: tapodtat se tovább, míg meg nem ígéri, hogy az ő markába csúsztatja, ha kijön, annak a pénznek a felét, amit kapni fog a királytól. Ezt is megígérte a varga, csakhogy beljebb kerülhessen.
Mátyás király éppen a római pápa levelét olvasta, mikor jelentették néki a váratlan vendéget, a vargát, rókástul-csukástul . El volt a király homloka borulva, de rögtön kisütött rajta a derű, amint megállott a küszöbön a varga, köszönvén ezen szóval:
– Róka fogta csuka, csuka fogta róka, varga fogta mind a kettő!
Tüstént izent a királynéért, beszólította a palotában munkálkodó tudós embereket is; mind úgy kacagtak, mint a gyerekek a sose látott furcsaságon. A csuka meg a róka még a felséges király előtt se engedték el egyik a másikat.
No, mikor jól kikacagták magukat, megszólalt a király:
– Várjál, varga, ezért a kedves figyelmességért jutalmat érdemelsz. – Evvel előszólítja a varga háta mögül a testőrt, hogy annak kiadja a parancsot.
De a varga elébe vágott:
– Felséges királyom, hadd mondjam meg magam, mi legyen a jutalmam.
– Halljuk, derék varga, mit kívánsz?
– Száz pálcát, eggyel se kevesebbet, a hátamra!
– Ejha, ilyen jutalmat se kért még a királytól senki se! Csak nem ment el az eszed, te jámbor!
– Nem hinném, felséges király, inkább azt mondhatnám, megjött!
Olyan sunyi mód mosolygott a varga, a király sejteni kezdte, hogy akar ez az ember valamit. Majd meglássuk, mi lesz belőle. Odafordult a testőrhöz.
–Jól van, ha úgy szereti a varga a pálcát, kísérd el, fiam, vágass a hátára száz pálcát kereken!
– Megköszönöm alázattal, felséges királyom!
Indul a varga kifelé, kíséri a testőr, elérnek az egyik ajtónállóhoz. Az a füléhez hajol a vargának, nyújtja a tenyerét.
– Ide a felét, barátom!
A varga jó hangosan felelt neki:
– Gyere velem, megkapod!
A másik ajtónálló is a varga fülét kereste az orrával.
– Csúsztasd ide a felét, hékás!
– Gyere te is, megkapod!
A testőr már erre tudta, merről dörög. Előrelódította mind a két ajtónállót, vitte lefelé azokat is a vár udvarára. A vargát persze nem bántották, nem is jutott volna egy pálca sem az ő hátára, hiszen mind a százat elígérte, felét egyik ajtónállónak, felét a másiknak. Most aztán megkapták hiány nélkül az ötvenet-ötvenet.
A varga pedig kapott száz forintot Mátyás királytól, mikor a testőr jelentést tett a fizetség felől. A két ajtónállót rögtön elkergette Mátyás király; soha többet az ő palotájában meg nem merte senki sarcolni a hozzá folyamodó ügyes-bajos alattvalóit.

Forrás: Szép Ernő: Mátyás király tréfái, Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 2006, (Tizenegyedik kiadás), 118–122. o.